Menkó Zsuzsi | Mindfulness-tanár és coach
Coaching filozófiámnak mondhatom, hogy az egyén felelősségvállalását támogatom a saját életét illetően. Ez számomra azt jelenti, hogy aki eljön hozzám, teret adok neki, hogy arról beszéljen, ami neki fontos, ami most őbenne van, ami éppen foglalkoztatja. Ő dönt.
Lehet, még maga az ügyfél sem tudja, mit kellene ezzel kezdeni, de megtette az első lépést azzal, hogy eljött coachingra és szeretne magával foglalkozni. Aki nyitott a folyamatra, az szépen lassan elkezd rálátni a saját működésére.
Ha elakadása van, elkezd kitisztulni benne, hogy ahogy eddig gondolkodott és cselekedett, az nem hozta a kívánt eredményt. Amint ez is tudatosul, egyre nyitottabbá válik új nézőpontok befogadására. Az új vagy más perspektívák pedig új választási és megoldási lehetőségeket hoznak a felszínre.
Ekkor az ügyfél már tudatosan tud dönteni vagy cselekedni a saját életét illetően. Rengeteg témát tudnék idesorolni, például egészen az identitáskereséstől a felelősségvállalásig, vagy a halogatástól kezdve a priorizálásig.
Ennek a folyamatnak a része a nézőpontváltás. Nemrégiben én is egy stresszes időszakon mentem át, ahol először nem tudtam, mire van szükségem, hogyan segítsek magamon. Általában az önreflexiót és tudatosítást magam végzem, de most olyan sok téma jött elő, hogy hirtelen zűrzavar keletkezett a fejemben.
Érzésszinten feszültséget éreztem, és ez a kettő (zűrzavar és feszültség) blokkolt, hogy cselekedni tudjak. Szóval kihez forduljak?
Saját tapasztalatom az volt, hogy amikor engem coacholnak, felváltva figyelek magamra és a coachra: kapok-e új impulzust? Nyitott vagyok új impulzusokra, most már kifejezetten igénylek új nézőpontokat, amikor elakadásom van. Eddig mindig kaptam új perspektívákat és aspektusokat saját témáimat illetően.
Elképesztően jó érzés az a megkönnyebbülés, amikor hirtelen más színben kezdem el látni a világot – vagy akár egy apróságnak tűnő dolgot, például egy konfliktust valakivel.
Ulrich Dehner és Renate Dehner Tranzakcióanalízis a coachingban című könyvében olvastam a referenciakeretekről, ami teljesen új perspektívában világította meg a nézőpontváltás fogalmát.
A referenciakeret az az ember gondolatainak, hit- és értékrendszerének komfortzónája, amelyben mozog. Nézőpontváltással ez a komfortzóna tágul.
Egy folyamatban ez lehet nehéz is, mert ezt a keretet tágítjuk, ami feszültséggel járhat. Ha valakinek elakadása van, és már mindent megpróbált, amit lehetett, hogy túljusson az elakadásán, és azt veszi észre, hogy ugyanazokat a köröket futja, akkor valószínűleg kimaxolta a referenciakeretét.
A coach szerepe, hogy:
átlássa az ügyfél referenciakeretét,
megértse,
visszatükrözze,
és beavatkozzon az ügyfél referenciakeretének szintjén.
Ez akkor lesz sikeres, ha a coachee megbízik a coachban, aki úgy lesz hiteles, hogy képes más nézőpontokból – például az ügyfél referenciakeretéből – szemlélni a dolgokat.
Kelló Éva szerkesztette Coaching alapok és irányzatok című könyvben olvastam először a konstruktivizmus elméletéről:
„Az, amit objektív valóságnak vélünk, csupán interpretációnk a világról, melyet szubjektív szűrőinken keresztül alakítottunk ki.”
Eszerint mindenki a saját valóságának megalkotója.
Ez pedig a saját felelősségünket is jelenti:
képesek vagyunk megváltoztatni a valóságról alkotott képünket – módosulhat a referenciakeretünk, tágulhat a komfortzónánk.
Ha rendszerben gondolkodunk, a cirkularitás elmélete alapján a rendszer minden eleme hatással van a másikra.
A rendszerbe beletartozik:
az egyén belső világa (érzései, gondolatai, tettei),
és a külső környezete is.
Ha probléma áll fenn, lehet, hogy az egyén csak a rendszer egy vagy néhány elemének szemszögéből látta eddig a helyzetet, de nem az összesből.
Ha valamit megváltoztatunk — például egy gondolatot vagy egy tettet — változni fognak:
az érzések,
és hatással leszünk a környezetünkre is.
Így a probléma is változni fog valamilyen módon – akár meg is szűnhet.
Az egyén felelősségvállalása ott jelenik meg, hogy ha az ügyfél nem hajlandó változást elindítani a rendszerben, akkor vállalja a felelősséget a stagnálásért, vagyis azért a döntésért, hogy nem tesz semmit.
Ha ez a döntés tudatos, sokszor már ez is oldja a feszültséget, ami a problémához társult.
Coachingban számos módja van annak, hogy új szemszögből tüntessünk fel egy helyzetet az ügyfél számára. Az alábbiakban felsorolok néhányat, amelyet én is alkalmazok.
Cirkuláris kérdések
„Vajon mit mondana erről a helyzetről a legjobb barátod?”
„A példaképed vajon hogyan cselekedne ebben a szituációban?”
Amikor az ügyfél rálát arra, hogy a környezete hogyan szemléli ugyanazt a szituációt, vagy elkezdi megvizsgálni, hogy tágabb közege – vállalata, társadalma – milyen értékek mentén hozza az őt érintő döntéseket, tágul a valóságról alkotott képe.
Ha képesek vagyunk befogadni környezetünk nézőpontját, tágabb térben fogunk tudni komfortosan mozogni.
Csodakérdések
„Tegyük fel, hogy csoda történt, és holnap reggel úgy ébredsz, hogy a problémád eltűnt. Mi lesz az első jele annak, hogy a csoda megtörtént? Kik veszik ezt észre először, és mit látnak rajtad?”
A csodakérdésnek számos változata létezik, mesébe szőve, metaforákkal, az egyén referenciakeretéhez illesztve.
Például mérnököknek lehet így fogalmazni:
„Képzelj el egy kémiai laboratóriumot, ahol kifejlesztettek egy vegyületet, ami feloldja a problémát.”
Minél részletgazdagabb a „csoda utáni állapot” képe, annál erősebb hatással van az egyén érzés- és gondolatvilágára, magatartására.
A csodakérdés célja, hogy az ügyfél:
a megváltozott valóság képeit a jelen valóság részleteihez tudja kötni,
a problémafókuszról megoldásfókuszra váltson.
Mivel a csoda utáni állapot a célállapot, ennek az érzésvilágát kell magába ültetnie ahhoz, hogy a jelenben cselekedni tudjon.
Nézőpontváltás az idősíkon
Kivel ne fordult volna már elő, hogy ami egyik időszakban problémát okoz, korábban nem volt az?
Ilyenkor érdemes visszatekinteni:
Akkor mi volt más?
Az a múltbéli szituáció hogyan oldódott meg?
Volt-e több támogatás? Kevesebb stressz? Más környezet?
A lényeg: feltárni, mi történt az ügyfél rendszerében / referenciakeretében az akkor és a most között. A probléma okának tudatosítása is vezethet megoldáshoz – ez is az önreflexió része.
A probléma átkeretezése
Egyik ügyfelem hónapok óta halogatta a lakása berendezését, mert szerinte „nincs érzéke a színekhez és a bútorokhoz”. Frusztrálta, hogy másoknak ez „olyan egyszerűnek tűnik”, ő pedig ostorozta magát, amiért nem képes rá.
Megkérdeztem tőle, ismer-e valakit, aki szintén nem ért a lakberendezéshez, mégis megoldotta.
Két ülés után arra jutott: nem kell értenie a lakberendezéshez, viszont kérhet segítséget — és ez neki egyáltalán nem okoz nehézséget.
A szituációt át tudta helyezni egy másik referenciakeretbe, ami egészen más színben tüntette fel a megoldandó helyzetet.
Kinek mi az egyszerű, és kinek mi okoz nehézséget.
A probléma dicsérete
Amikor az élet kihívásokat állít elénk, az felfogható tanulási folyamatként is. Így van ez a problémákkal is.
Ha valakinek problémát okoz például a főnöke utasító magatartása, felteheti a kérdést:
„Miben tudnék fejlődni, hogy a jövőben ezt a viselkedést higgadtabban tudjam kezelni?”
Ha valakit az zavar, hogy beosztottai rendszeresen elkésnek, vagy csúsznak a határidőkkel, rá lehet mutatni arra, hogy ez egy lehetőség vezetői kompetenciái (például időstrukturálás, irányítás) fejlesztésére.
A probléma dicsérete egyfajta pozitív hozzáállás az előttünk álló önismereti folyamathoz.
Összezavarás
Ulrich Dehner és Renate Dehner könyvében olvastam az ún. „összezavarás” technikáról: ha elég szilárd a coach–ügyfél kapcsolat, és nagy a bizalom, akkor belefér, hogy a coach olyan szemszögből világítson meg egy helyzetet, ami provokatív és kívül esik az ügyfél komfortzónáján.
Például egyik ügyfelem arra panaszkodott, hogy az ismerősök, szomszédok folyamatosan szívességet kérnek tőle. Ő szívesen segít, de már túl sok, nem bírja, és nem tudja „leszerelni” őket, mert bunkóságnak érezné, ha nemet mondana.
Kiderült, mennyire fontos számára a korrektség.
Megkérdeztem tőle:
„Ha ennyire fontos számodra a korrektség, magaddal miért nem viselkedsz korrekten?”
Hiszen minden nap felírta magának, hogy sportolni fog, takarít, a gyerekével játszik — mégis idegenek kívánságait teljesítette helyette.
Amint elkezdett jobban odafigyelni a saját szükségleteire, könnyebben meg tudta húzni a határait másokkal szemben.
Két szék technika
Pszichodrámából hozott módszer. A coachee két szék között váltogatja a helyét, és ugyanarról a témáról két ellentétes érzést vagy gondolatot fogalmaz meg.
Azzal, hogy fizikailag is helyet cserél a székek között, még erőteljesebb lesz a nézőpontváltás. A végén az egyik nézőpont dominánsabbá válik az ügyfél fejében.
Szerepcsere
Hasonló a két szék technikához, de itt a coach arra kéri az ügyfelet, hogy egy üres székre ülve élje bele magát a konfliktuspartner szerepébe, és onnan beszéljen az ő érzéseiről, gondolatairól.
Ez is erősen támogatja a nézőpontváltást.
Képkártyák
Számos kreatív eszköz létezik a szabad asszociáció fejlesztésére. A képkártyák intuitív módon tudnak új nézőpontokat hozni egy adott témára.
Valakinek egy partra vetett hajó:
jelentheti a karrier megrekedtségét,
másnak azt, hogy némi „felújítás” után a hajó újra vad vizeken száguld.
Az én referenciakeretemről
Saját megélésem eddig az volt, hogy azért volt nekem olyan nehéz befogadni mások nézőpontját, mert amikor elakadásom volt, általában tanácsot kaptam.
Számomra a tanács valaki más tapasztalatai alapján összeállított hit- vagy értékrend, egyfajta „program”. Ettől még lehet jó, de vakon nem fogadom meg.
Mivel gyerekként nem tanították meg — sőt, kifejezetten tiltották —, hogy a saját szükségleteimet kifejezzem, nem tudtam, mi jó nekem és mi nem, mire van szükségem és mire nincs.
Ezért:
nem tudtam elkülöníteni a másik mondandójából, mi szól rólam,
és mi az, ami nem.
Alaphelyzetből visszautasítottam más nézőpontokat.
Aztán, ahogy egyre több önismeretre tettem szert, egyre jobban szét tudtam választani, mi szól rólam és mi a másikról — például, amikor valaki azt mondja:
„Ezt ne csináld, mert veszélyes.”
Meg tudom ítélni, meddig tart az én biztonságérzetem, és hol van a saját felelősségem határa.
Egyre magabiztosabban mozgok a saját referenciakeretemben, amelyet folyamatosan tágítok azzal, hogy más nézőpontokat is befogadok.
Mostanra sokkal könnyebbnek érzem az önreflexiót. Tudom, hogy érdemes más nézőpontot megfontolni, amikor az elhangzottak ellenállást vagy feszültséget váltanak ki bennem.
Ilyenkor tudom, hogy dolgom van vele — még ha nem is egyértelmű, rólam szól-e vagy a másikról. De foglalkozni szeretnék vele, mert ez a fejlődés útja számomra.
