Menkó Zsuzsi | Mindfulness-tanár és coach
Te hogyan kapcsolódsz a környezeteddel? És önmagaddal? Mikor kapcsolódsz gyerekkori öntudatlan mintázataid alapján és mikor autentikus éneden keresztül? Észreveszed a különbséget a pszichológiai játszma és a valódi intimitás között?
Egyre gyakrabban hallom a környezetemben, hogy emberek így kapcsolódnak a világhoz:
„idegesítenek az emberek”, „az emberek többsége hülye” stb.
Ugyanakkor magukat egészséges, önmagukkal jó kapcsolatot tartó embereknek tartják. Vajon valóban így van ez? Amikor a környezetemben lévő emberekkel interakcióba lépek, nem-e ugyanúgy saját magamból jelenik meg valami, amit nem szeretek magamban, nem tudok hogyan kezelni, ismeretlen számomra? Ezért inkább visszavonulót fújok, mert bizonyos szituációkban egyelőre nem tudom, milyen minőségben vegyek részt.
Mindenkinek nagy valószínűséggel van egy-két — néha több — bizalmasa, akivel mélyebb kapcsolatot ápol. Ugyanakkor ezeknek az embereknek is megvan a maga életük, így nem várhatjuk el tőlük, hogy folyamatosan rendelkezésre álljanak, amikor társaságra vágyunk.
Ha önmagunkkal valóban jó kapcsolatot ápolunk, akkor jól bírjuk az egyedüllétet is, amikor olyan tevékenységekbe fektethetjük az időnket, amelyek számunkra örömet okoznak. Az önmegvalósító, autonóm és magas asszertivitással rendelkező emberek egyik jellemzője, hogy ugyanúgy örömmel töltenek időt egyedül, mint társaságban (Maslow, 1968).
Ők a környezetüket már nem „hülye embereknek” látják, hanem elfogadással vannak a létezésük irányába. Tudatosan nem ápolnak velük kapcsolatot, vagy megtanulták, hogy kapcsolati kontextusban hogyan strukturálják velük az idejüket.
Erre ad útmutatót Eric Berne tranzakcióanalízise alapján az IDŐSTRUKTURÁLÁS A KAPCSOLÓDÁSAINKBAN modell (Ian Stewart & Van Joines, 1994), amely bemutatja, hogy az önmagunkhoz való visszahúzódástól egészen az intimitásig milyen mélységű síkokon tanulhatunk meg kapcsolódni az emberekhez.
Nevezhetjük befelé figyelésnek is. Aki foglalkozott már önismerettel, tudja, milyen hasznos tud lenni, amikor megfigyeljük a gondolatainkat, érzéseinket, és észrevesszük az összefüggéseket.
Nem csak egyedül lehet azonban visszahúzódni. Csoportban is megfigyelhetők azok, akik fizikailag jelen vannak, de belső monológot folytatnak. A visszahúzódás lehet pihentető és fakadhat bölcsebb megfontolásból is, azonban gyakran olyan rejtett félelmek állnak mögötte, mint a visszautasítástól való félelem — „nem vagyok elfogadható” —, ami gyerekkorban túlélési stratégia volt.
Felnőttként azonban érdemes felülvizsgálni: vajon az emberek elkerülése még mindig a javunkat szolgálja-e, vagy Felnőtt énállapotból képesek vagyunk megválasztani a reakcióinkat anélkül, hogy hibásnak éreznénk önmagunkat.
(Megjegyzés: a Szülő–Felnőtt–Gyerek énállapot mindenkiben jelen van, ezekhez tanult érzések, gondolatok, viselkedési minták társulnak. Ideális esetben az „itt és most”-ban a Felnőtt énünkből cselekszünk.
Ki ne ismerné a Truman Show híres jelenetét:
„Jó reggelt! És ha ma nem találkoznánk, jó napot, jó estét és jó éjt!”
A rituálék előre meghatározott, biztonságos keretek. A válaszreakciók kiszámíthatók. Ugyanakkor már nagyobb pszichológiai kockázattal jár, mint a visszahúzódás. Ha valaki nem viszonoz egy köszönést, sokaknál történetgyártás indul el:
„Haragszik?”, „Nem szeret?”, „Mondtak rólam valamit?”
Ha valaki folyamatosan nem viszonozza a rítusokat, Felnőtt énállapotból dönthetünk úgy, hogy nemet mondunk erre a kapcsolódási formára.
Tipikus koktélparti csevegés, játszótéri beszélgetések, első randik felszínes témái. Biztonságos, de érzelmileg távolságtartó forma. Pszichológiai kockázata nagyobb, mint a rítusé, mert kevésbé kiszámítható a másik reakciója.
Ugyanakkor a legtöbb ember ennél többre vágyik: valódi, mélyebb kapcsolódásra.
Közös cél érdekében végzett tevékenység: munka, kirándulás, bográcsozás, sport. A kapcsolódás itt nem elsődleges, hanem a feladat végrehajtása. Sokak számára ez biztonságos kapcsolati forma, különösen akkor, ha a felszínes beszélgetés nehézséget okoz.
Példa:
Feleség: „Drágám, levinnéd a szemetet?”
Férj (kanapén): „Adj öt percet…”
Feleség (lemondóan): „Hagyd, majd én.”
Férj: „Ha te mindenáron dolgozni akarsz…”
A játszmák rejtett tranzakciókra épülnek, ismétlődnek, és pszichológiai nyereséget adnak. Látszólag intimitás, valójában manipuláció.
Az emberek többsége akkor fárad bele a játszmázásba, amikor először megtapasztalja a valódi intimitás felszabadító erejét.
Intimitásban nincs hátsó szándék, nincs rejtett üzenet. Őszinte érzés- és szükségletkifejezés történik. Itt a legnagyobb a pszichológiai kockázat, hiszen felvállaljuk a sérülékenységünket.
A játszmában egymásra hárítjuk a felelősséget.
Az intimitásban mindenki vállalja a sajátját.
Akármilyen kockázatosnak is tűnik, tapasztalatom szerint a legtöbb ember erre vágyik — csak nem tudja, hogyan lépjen ki a védelmi mechanizmusaiból.
Érdemes megvizsgálni, mi a célunk egy-egy emberi kapcsolatunkkal, és ennek megfelelően eldönteni, milyen mélységben kívánunk kapcsolódni.
Ha ezt tisztázzuk, csökken a feszültség, csökkennek az elvárások — magunk és mások felé egyaránt.
Hiszem, hogy legtöbbet az emberi kapcsolódásainkból tanulhatunk magunkról, még akkor is, amikor látszólag egyedül elemezgetjük magunkat.
Továbbra is bátran ajánlom mindenkinek az önismereti coachingot, ahol biztonságos térben támogatom az önreflexiót. A változás nem a külvilágban, hanem benned kezdődik. És ahogy te változol, úgy változik a kapcsolataid minősége is.
Ha szeretnél támogatást a kapcsolati időstruktúrád átgondolásában, várlak szeretettel.
Dr. Nyitray Kornélia (MindfulNelly) életmódorvos, nemzetközileg akkreditált mindfulness tanár és tanárképző tréner. Több mint tíz éve tart tanfolyamokat, 2020 óta a magyar tanárképzésben is részt vesz. Traumaszenzitív, szomatikus és mozgásalapú (jóga, do-in) elemekkel dolgozik. A Magyar Mindfulness és Kontemplatív Egyesület, valamint a Mindfulness Hálózat és Alapítvány alapító tagjaként jelentősen hozzájárult a módszer hazai elterjedéséhez.
Róza Ráchel klinikai szakpszichológus, aki egyéni és csoportos pszichoterápiákat vezet. Emellett 2019-ben egy természetes módon növekvő női közösséget hozott létre, mert azt tapasztalja, hogy ma sok nő elszigetelten él, hiányzó megtartó kapcsolatban, kevés térrel arra, hogy valóban megszólalhasson.
Munkájának és kutatói érdeklődésének középpontjában az áll, hogy a női identitás alapvetően kapcsolatokban formálódik, és hogy a közeli kapcsolatokban elszenvedett sérülések nemcsak az önképet, hanem a hangot is érintik. Sok nő számára a trauma nem egyetlen, jól körülhatárolható esemény, hanem ismétlődő, kapcsolati helyzetek sorozata, aminek következtében a hang nemcsak elcsendesül, hanem szétesetté, töredezetté vagy torzulttá válik. A pszichoterápiában és a közösségi terekben egyaránt azt kíséri, hogyan lehet biztonságos relációs térben újra megszólalni, és hogyan találhat vissza egy nő a saját, önazonos hangjához.
Nem gyors válaszokat ad, hanem jelenlétet kínál ott, ahol a hang új formát ölthet.
Szakmai alapjait az ELTE Pszichológiai Karán szerezte, ahol szervezet-, munka- és döntéspszichológiai, valamint életvezetési és tanácsadási szemléletben tanult. Később a Debreceni Egyetemen klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológusként mélyítette tudását. Módszertani eszköztárát tudatosan építette tovább: autogén tréning és relaxációs módszerspecifikus képzés, buddhista meditációs önismereti munka, valamint vezetői coaching pszichológus képzés is meghatározó része szakmai útjának.
Munkájában központi szerepet kap a tudatos jelenléttel (mindfulness) való munka és anti-stigmatizáló szemlélet, amely terápiás és szervezeti környezetben egyaránt iránytűként szolgál.