Menkó Zsuzsi | Mindfulness-tanár és coach
Az önegyüttérzés gyakorlása számomra nem egy elvont eszme vagy valami vallásos, esetleg terápiás dolog, hanem egy tanulható, fejleszthető emberi képesség. Kristin Neff kutatásai és tanításai nyomán számomra is egyre világosabbá vált: az önegyüttérzésnek ugyanúgy létjogosultsága van, mint a boldogságnak, a szomorúságnak vagy a félelemnek. Nem spiritualitás a szó misztikus értelmében, hanem az emberi működés egyik alapvető minősége, amely segít eligazodni a nehéz pillanatokban. Valójában mindenki együttérzésre vágyik, még aki zavarban érzi magát, amikor együttérzést kap másoktól. Természetes emberi vágyunk, hogy valaki más is érezze azt, amit én, hogy létrejöjjön egyfajta mélyebb, emberibb, őszintébb kapcsolódás.
Nekem életem egyik legnehezebb időszaka 2020–2021-ben a Covid alatt volt. Itthon voltam home office-ban, amit először ajándéknak gondoltam, majd kiderült, hogy tényleg ajándékot kaptam a szó teljesen más értelmében. A munkám nem volt túl megterhelő. Kiderült, hogy sok minden nem kell csinálnom, tehát rengeteg szabadidőm keletkezett akkoriban. Én viszont egyre többet és egyre erősebben kezdtem el szorongani. Volt, hogy 3 órán keresztül magzatpózban feküdtem, mire meg tudtam mozdulni és belevetni magam valamilyen feladatba. Ráláttam, hogy semmi sincsen az életemben, kivéve a munkám, amit nem szeretek, és ettől szorongtam. A környezetemben lévő emberek elvonultak a saját kis világukba érthető módon. Szeretetre vágytam, nagyon magányosnak éreztem magam. Testvéremen kértem számon, hogy nekem milyen rossz és szeretetre vágyom. Mivel ő neki is megvolt a saját maga élete, problémái vagy éppen feladatai – gondolom én – csak annyit mondott kedvesen, hogy
„ha szeretetre vágyom lehet először magamat kellene elkezdeni szeretni.”
Valójában igaza volt. Ezt úgy tudtam megugrani, hogy el kezdtem előhívni olyan minőségeimet, amiket képes voltam szeretni. Sokat táncoltam ekkoriban itthon, egyedül, figyeltem befelé és gyakoroltam szeretni magam. A szeretet és az együttérzés kéz a kézben jár. Először csak azokkal a részeimmel tudtam együttérezni, amik kellemes érzést adnak. Szépség, bátorság, őszinteség, kedvesség. De akkoriban ezekből a minőségekből keveset tapasztaltam. Így kénytelen voltam megnyitni a szívem a kevésbé szeretett részeimnek is, mint például a szomorúság, fájdalom, elhagyatottság. Időközben újra el kezdtem meditálni gyakorolni, ami segítette ezt a folyamatot.
Valójában, ha képes vagyok az együttérző részemhez jól kapcsolódni, ez azt jelenti, hogy van bennem egy érett felnőtt, aki képes gondoskodást és törődést nyújtani a bennem lévő sérült gyermeki részeimnek.
Az egyik legfontosabb felismerésem az, hogy az együttérzés gyakorlása – ha valóban szokássá válik – fokozatosan természetes válasszá alakul bennem. Minél többször fordulok magam felé kedvességgel, annál kevésbé kell emlékeztetnem magam arra, hogy gondoskodjak magamról, amikor nehéz érzések jelennek meg, vagy kellemetlen helyzetbe kerülök. Olyanná válik, mint egy belső reflex: amikor hibázom, kudarc ér, vagy túl nagy a nyomás, nem az önkritika az első reakcióm, hanem az a belső kérdés, hogy mire van most szükségem. Például
„egy feszült munkanap végén nem automatikusan további önostorozásba kezdek, hanem észreveszem a kimerültséget, és megengedem magamnak a pihenést vagy a lelassulást.”
A második fontos üzenet számomra az, hogy amikor a szív valóban elkezd kinyílni, ez nem mindig kellemes élmény. Sokszor épp ellenkezőleg: hirtelen és intenzíven jelenhet meg a fájdalom – mindaz, amit a saját történetemben hordozok, mindaz, amit mások szenvedésében felismerni vélek. Ezt a jelenséget gyakran írják le a tűzoltásból kölcsönzött backdraft kifejezéssel: amikor egy égő térbe hirtelen oxigén jut, a lángok fellángolnak. Hasonló történhet bennem is. Amikor teret adok a szeretetnek és elfogadásnak, felszínre kerülhetnek régi sebek, elfojtott érzelmek, kimondatlan hiányok. Például egy együttérző meditáció során egyszer csak erősen megérinthet egy régi emlék, vagy mély szomorúságot érezhetek mások szenvedése láttán. Ezt ma már nem a gyakorlás kudarcának látom, hanem annak jelének, hogy valódi kapcsolatba léptem önmagammal.
A harmadik lényeges felismerésem az, hogy a rendszeres gyakorlás segít szabályozni a szív nyílásának és záródásának ritmusát. Az önegyüttérzés számomra nem azt jelenti, hogy folyamatosan nyitva kell maradnom, és mindent egyszerre kell átélnem. Épp ellenkezőleg: megtanít arra, mikor érdemes közelebb lépnem a fájdalomhoz, és mikor van szükségem visszalépésre, védelemre, földelésre. Például ha egy érzelmileg megterhelő helyzetben azt veszem észre, hogy túl sok, megengedem magamnak, hogy a figyelmemet a légzésemre, a testérzeteimre vagy egy egyszerű, hétköznapi öngondoskodó cselekvésre irányítsam. Így a szívem nem zárul be végleg, de nem is áraszt el kontrollálatlanul a fájdalom.
Kristin Neff hangsúlyozza – és ez számomra is egyre inkább tapasztalattá válik –, hogy az önegyüttérzés nem gyengeség, és nem is önsajnálat. Sokkal inkább egy belső stabilitás forrása, amely lehetővé teszi, hogy emberi módon viszonyuljak a saját esendőségemhez. Amikor ezt gyakorlom, lassan kialakul bennem egy belső biztonságérzet: tudom, hogy bármilyen érzés is jelenik meg, nem maradok magamra vele. Ez az a talaj, amelyből idővel valódi változás, gyógyulás és növekedés születhet.
Ha érdekel az önegyüttérzés gyakorlása, várlak szeretettel!
Ölelés,
Zsuzsi
