Menkó Zsuzsi | Mindfulness-tanár és coach
Az is reziliencia, amikor helyzetfüggően értékeinkkel vagy életcélunkkal szemben tudunk dönteni, mert olyan körülmények közé szorultunk, ahol a szabad választási lehetőségeink korlátozottak.
Abraham Maslow (1968) pszichológus, viselkedéskutató állította fel a szükségletek-piramisát. Az elmélet szerint ahhoz, hogy egy ember magasabb motivációkat is ki tudjon elégíteni (pl önmegvalósítás, önmeghaladás), ahhoz először élettani (evés, alvás) vagy a társas kapcsolatok iránti szükségletét is ki kell, hogy elégítse.
Hogy saját példával éljek, nemrégiben kivontam a finomított szénhidrátokat a háztartásomból, hogy egészségesebben táplálkozzak, aminek hatása már most érezhető. Azonban vendégségben, ha nincsen választási lehetőségem, akkor rugalmasan állok az evés kérdéséhez, mert éhes vagyok, másfelől, pillanatnyilag fontosabb lesz számomra a csoporthoz való alkalmazkodás, ezért nem kezdek el problémát csinálni a kínálatból. A lényeg, hogy tudatosítsam, mit miért csinálok, hogy ne okozzon törést bennem az, hogy értékeimmel szembe mentem.
Egy ügyfelem példája nagyon szemléletes. Új munkahelye lett, ahol a belépő napon kiderült, hogy nem tudnak neki céges autót adni, mert annak beszállítása rendelésre történik, és készlethiány miatt ennek a kategóriás jármű a várható szállítási ideje egy év.
Ugyan fontos értékként jelenik meg számára a korrektség és jogszerűség, viszont a helyzetet gyorsan mérlegelve nem csinált problémát a kérdésből, hanem némi plusz pénz ellenében saját maga bérelt autót erre az átmeneti időszakra. Pillanatnyilag fontosabb volt számára a jó munkakapcsolat kialakítása és rugalmas hozzáállás tanúsítása, mint a „ragaszkodom a jogaimhoz” hozzáállás. Mérlegelte, hogy inkább rugalmasan alkalmazkodik, hogy megspórolja magának azt az időt és energiát, amit egyébként jogászkodással és idegeskedéssel töltene.
„Aki képes gyorsan átlátni, hogy egy adott pillanatban milyen választási lehetőségek akadnak és azok milyen következményekkel -előnyökkel és hátrányokkal- járnak, az elmondhatja, hogy nagyfokú rezilienciával rendelkezik.”
A kapcsolati rezilienciánk edzése
Csíkszentmihályi szerint „örömet lelni az életben és egyúttal fejlődni is csak úgy lehet, hogy az entrópiából, amely az élet szükségszerű velejárója, megteremtjük a rend egy magasabb formáját. Ez azt jelenti, hogy az új lehetőségeket nem úgy fogjuk fel, mint elkerülendő vagy visszafojtandó dolgokat, hanem mint képességeink fejlesztésére és tanulásra kapott lehetőséget (Csíkszentmihályi 1991, o. 108).
Ha elvonulunk egy farmra, ahol nem találkozunk emberekkel, összhangban és kiegyensúlyozottan élünk ugyan a természettel, de valójában ennek nem sok köze van a rezilienciához. Minthogy az ember szociális lény, a társas kapcsolatok éppúgy életünk részét képezik. Mivel az egyén csak a környezetén keresztül létezik, így viselkedése az egész mező függvénye (Maslow, 1968; Perls, 1973, Yalom, 1980).
Aki az elszigeteltséget választja, talán nagyfokú önállóságra tehet szert, de hosszú távon az elszigeteltségből adódó szorongás meg fog jelenni az életében (Yalom, 1980).
Maslow a társas kapcsolatokat az emberi alapvető szükségletek hiearchiájába helyezi. A börtönökben is a legnagyobb büntetés a magánzárka volt és az is a mai napig.
A társas kapcsolatok stresszorokkal teli kihívásaival szemben a rezilienciánk fog megvédeni, és paradox módon pont úgy növelhetjük lelki izomzatunkat, ha apránként bele-bele megyünk kapcsolati interakciókba.
Bátorságot a szívéből merít, hogy tovább tudjon lépni az őt ért traumákon, hogy azok már ne befolyásolják a jelen eseményeit.
„Könnyen nyíljon a szíved, ha jó társaságban vagy, és gyorsan csukódjon, ha rosszban” (Feldmár és Büky 2019, o. 66).
A szeretet ereje biztonságot nyújt az emberi interakciók során. Ahol az önzetlen szeretet megjelenik, ott nem kell félni az intimitástól és levehetjük védőpáncélunk.
Maslow megkülönbözteti a D-szeretetet (szükségleten alapuló) és B-szeretet (önzetlen, érett). Azokban a kapcsolatokban, ahol elvont értelemben a hasznosság elve szerint kötődnek, ők fenyegetőnek találják a másik azon tulajdonságait, amik nem kapcsolódnak az másik szükségletéhez (Maslow, 1968).
Az érett, vagy önzetlen szeretet ismérve, hogy ha a két lény eggyé válás után mégis különválik, megőrzik integritásukat és egyéniségüket, ezáltal a kapcsolat bontásakor nem lép fel feszültség.
Az eggyé válásuk során pedig megszületik egy új rendszer, amiben mindenki teszi a dolgát -autonómiát gyakorol-. Ezekben a kapcsolatokban a szeretet egyenlő a másik létezésének szeretetével.
Akiknek nincs meg az önzetlen szeretet élménye, azoknak valószínű alapvető pszichológiai szükségleteik nem elégültek ki gyerekkorban, úgy mint a biztonság, a valahova tartozás, az önazonosság, a szeretet vagy az elfogadás (Yalom, 1980).
Integritásunk növelésével, önképünk erősítésével egyre empatikusabbak leszünk először magunkkal, majd másokkal, ami a tiszta szeretet megjelenését hagyja maga után.
Feldmár sűrűn emlegeti, hogy az ő terápiás módszere nagyban hagyatkozik a szeretet erejére, vagyis szeretettel szépen lassan leolvasztható a másik védőpajzsa, hogy egy bántalmazásmentes térben fény derüljön a másik önvalójára.
Ilyen biztonságos térben van lehetősége az embernek a társas interakciók által kiváltott legkülönbözőbb érzések megélésére, hogy aztán ezeket az érzéseket integrálhassa és „éles” szituációkban már ne a feszültség vegye át a helyet, hanem az az autentikus érzés, ami valójában két ember között megjelenik.
A buddhisták meditációban gyakorolják a szerető kedvességet, míg Ercih Fromm (1959) pszichoanalitikus egy egész könyvet írt a szeretet művészetéről, mely szerint mélyről jövő szenvedély és kitartó tanulás árán a érett szeretet tapasztalása elsajátítható.
Coachingban is arra törekszem, hogy egy szeretettel teli légkört, a másik létezésének feltétel nélküli elfogadásával egy biztonságos teret hozzak létre, ahol az ügyfelet sérülékenységének felvállalásával nem bántás, hanem elfogadás illeti.
Az előzőekben láthattuk, hogy mind a fizika, biológia és lélektan törvénye szerint egy rendszer egyensúlyra törekszik.
Egy rendszerben bekövetkező változások vagy annak elemeinek újrarendeződését, vagy az eredeti állapot visszaállítását vonják maguk után, de a cél a feszültség megszüntetése.
A stressz az edzhet is minket, de ahogy minden sportolónak szüksége van pihenőidőre, úgy a lelki izomzatunk is elfárad a kihívásokkal teli élethez való folyamatos alkalmazkodás közepette és szeretne megpihenni.
Ki lehet mozdulni és vissza kell térni stabilitásunkba, hogy erőt merítve -feltöltve a reziliencia tartályunkat- újabb problémákat tudjunk megoldani, vagy újra nekiveselkedhessünk a rajtmezőnek egy-egy megmérettetésnél.
Bátorság szükséges ahhoz, hogy minden egyes alkalommal ki merjünk mozdulni az egyensúlyi állapotunkból azzal a tudattal, hogy ha leküzdjük a következő „stressz akadályt”, megerősödve születünk újjá.
Bizalom kell ahhoz, hogy elhiggyük, egy-egy ilyen próbatétel után stabilitásunk megtart majd minket.
Szolid elhatározásra lesz szükségünk, hogy ezt az erőt próbáló lelki tréninget életünk során elvégezzük.
Na de mi legyen az a legapróbb lépés, amit meg tudok tenni annak érdekében, hogy már kicsit kimozduljak az egyensúlyomból, de még meg tudjam magam tartani?
Sokan terápiában kezdik és a traumáik „kibeszélése” révén oldódik a feszültség -akár sírással-. Rezilienciánk pedig nő, ha ezekben a nehéz helyzetekben nem vagyunk egyedül és a fájdalom megosztható (Feldmár és Büky, 2019).
Paul Ch. Donders (2019) felsővezető tanácsadó a reziliencia hét faktora közül a múlttal való megbékélést említi az első lépésnek, hogy a jelenben tovább tudjunk lépni és kialakítsunk egy reziliens magatartást.
Bizony könnyű ezt mondani, és mélyen empatizálok azokkal, akik terápiás munkában éppen magukon dolgoznak. Azonban ahogy én is feldolgoztam saját, mély traumáim, már nem tartom lehetetlennek, még ha az elején annak is látszott. Hiszem, hogy mindenkinek vele született potenciálja van a múlt sérüléseinek feldolgozására. És valóban, a coachingban ügyfeleimmel sokszor visszatekintünk a múltba olyan mértékig, hogy felismerjük, hogy a jelenben a múlt sémái, mintázatai hogyan akadályoznak meg minket a teljesebb, értelemmel teli társas élet elérésében.
Bámulatos agyunk újraszerveződő képessége amit Kurt Goldstein neuro-pszichiáter agysérült katonákkal végzett munkájának tapasztalata is alátámaszt (Maslow, 1968). Aki bénulásból rehabilitálja izmait, először csak nagyon óvatos mozdulatokat tesz gyógytornász segítéségével, majd aki elhatározza, hogy komolyabb sportteljesítménybe fog, az megkeresi hozzá a megfelelő edzőt, aki szintén fokozatosan terhelve, pihenőidőszakokat is beiktatva készíti fel az illetőt a csúcsteljesítményre. A sportoló végül maga is képes lesz edzeni magát, mert meglesz hozzá a motivációja, elszántsága, akarása és nem utolsó sorban az a tudás, hogyan tudja önmagát is edzeni. A coachingot is hasonlóan fogom fel. Apró lépésenként haladunk előre, megismertetve az ügyfelet a saját tanulási képességével, a lelki izomzatát erősítő módszerekkel.
Majd ha már elég erős ez az izomzat, egyedül is vissza tud vonulni stabilitásába, akkor önállóan-további coaching ülések nélkül- vetheti bele magát az élet sűrűjébe. Ez bárkinek sikerülhet, csak mindenkinek meg kell találnia azt az optimális stressz szintet, ami alatt edződhet. Ugyanakkor személyes hitvallásomat ezúton osztanám meg, miszerint mindenki annyit kap az élettől, amit elbír.
Ha valaki úgy érezné, már megint sújtja az élet és ezt már nem lehet bírni, mi lenne, ha abból a nézőpontból tekintene a helyzetre, hogy ezt az óriási nagy terhet itt és most azért kaptam, hogy a megküzdése révén fejlődjek, de legalábbis tanuljak valamit önmagamról.
Ha éppen nem súlyt az élet, akkor is próbálgatni kell stressztűrő képességünket, hogy edzésben maradjunk.
Maslow (1968) motivációs elmélete szerint az emberi növekedés az élettörténet során állandóan zajló folyamat. Hiánymotivációnak nevezi, akiket elvont értelemben az alapszükségeltek kielégítése motivál, vagyis a szükséglet kielégítésével járó feszültség megszüntetése a fő cél. Ha a feszültség megszűnt, az ember elégedett. Az alkalmazkodást és az egyensúlyban maradás jó, mert csökkenti a fájdalmat. Azonban az stresszel is jár, mert az ember megreked az emberi létből fakadó természetes növekedési folyamatában, amit önmegvalósításnak nevez. Az ember a biztonság és a növekedés közötti választások lehetőségét mérlegeli egész életében. A kíváncsiság magasabb szükséglet, mint a biztonságra való törekvés, viszont a biztonság, a veszélynélküliség erősebb, mint a kíváncsiság. Így előbb a biztonságban kell tudnunk magunkat, mielőtt kíváncsian kitekintünk a világba.
A tudás szorongásoldó is egyben, mert minél több információnk lesz először önmagunkról, majd a világról, annál inkább merünk elmozdulni a biztonságból a kíváncsiság irányába. Akiknek figyelmét már nem a folyamatos vészelhárítás köti le, azokat a növekedésre (pl. tanulás, kreativitás, jó embernek lenni, társadalmi ügyek támogatása stb.) való irányultság fogja motiválni, így a viselkedés lesz maga a cél. Saját tapasztalásom szerint a stabilitásban lenni jó, de egy ponton unalmassá válik, mert igényem van rá, hogy tágítsam a határiam, minél többet ismerjek meg magamból (adott szituációban magatartásomról) és a környezetemből. Egyszerre vonzó és félelmetes, mert ha nem ismerjük eléggé magunkat, nem tudjuk, mi vár ránk. Ezért kezdetben kilépni az egyensúlyunkból, visszatérni az egyensúlyunkba, csak finomam, apránként érdemes, ahogy egy gyermek is teszi, amikor éppen felfedezi a világot. Jó esetben ott van az anyukája vagy más támogató környezetk, aki megtartja, ha a gyerek kipróbált valamit, de akadályokba ütközött. Felnőttként is megtanulható saját stabilitásunk felépítése, még akinek nem volt szerencséje ezt gyerekként megélnie. Aki az életét értelem nélkülinek tekinti, fordulhat támogatásért, hogy újra motivációra találjon.
Coachingban arra törekszem, hogy a felnőtt úgymond újratanulhasson felfedezni és ne féljen kimozdulni a komfort zónájából, mert kezdetben én tartom neki a teret, de később ezt önállóan fogja tudni végezni. A coaching folyamat során rengeteg kitérőt tehetünk: meg kell tanulni bízni az életben, magunkban, másokban, önfegyelmet gyakorolni, fókuszálni, önérvényesíteni, konstruktívan elemezni, kompetenciáinkat felismerni és kamatoztatni, a szenvedélyt felfedezni, ami mélyről motivál, értelmes célokat kitűzni, kedvességet és empátiát gyakorolni és még sorolhatnám. A felsorolás Paul Ch. Donders (2019) felsővezető tanácsadótól, coachtól jön, aki valamilyen formában csúcsteljesítményt elért embereket hozzáállását tanulmányozta az élet kihívásaihoz. A felsorolás nem teljeskörű és az ügyfél aktuális helyzetének elemzése után derül ki, mi a számára legoptimálisabb módja a rugalmas alkalmazkodó képességének növelésére. És a csavar, hogy mindezt az ügyfél fogja eldönteni, nem az edző.
Szabadon dönthetünk arról, hogy jobbra vagy balra menjen, esetleg ne mozduljon. Ha balra indul el és teli van feszültséggel az az út, akkor legközelebb már lehet jobbra fog menni vagy kivár, amíg egy belső hang- nevezzük intuíciónak- meg nem súgja, merre tovább.
„A türelem mindig egy választási lehetőség az elme nyugtalanságával és türelmetlenségével szemben” (Kabat-Zinn, 1994, o. 67).
Ez egy türelemjáték, de csak is próbálgatással, kísérletezgetéssel fedezhetjük fel belső természetünket, amiket a gyermekkorban sejtszinten berögzült mintáink felnőtt korunkban elfedtek.
Ha sikerül elég jól megismerni és felszínre hozni belső természetünket, akkor szinte már apró rezgésekből, intuitív pillanatokból érzeni fogjuk a korábban stressszel teli szituációkban alkalmazandó helyes magatartást vagy éppen döntést.
Dr. Nyitray Kornélia (MindfulNelly) életmódorvos, nemzetközileg akkreditált mindfulness tanár és tanárképző tréner. Több mint tíz éve tart tanfolyamokat, 2020 óta a magyar tanárképzésben is részt vesz. Traumaszenzitív, szomatikus és mozgásalapú (jóga, do-in) elemekkel dolgozik. A Magyar Mindfulness és Kontemplatív Egyesület, valamint a Mindfulness Hálózat és Alapítvány alapító tagjaként jelentősen hozzájárult a módszer hazai elterjedéséhez.
Róza Ráchel klinikai szakpszichológus, aki egyéni és csoportos pszichoterápiákat vezet. Emellett 2019-ben egy természetes módon növekvő női közösséget hozott létre, mert azt tapasztalja, hogy ma sok nő elszigetelten él, hiányzó megtartó kapcsolatban, kevés térrel arra, hogy valóban megszólalhasson.
Munkájának és kutatói érdeklődésének középpontjában az áll, hogy a női identitás alapvetően kapcsolatokban formálódik, és hogy a közeli kapcsolatokban elszenvedett sérülések nemcsak az önképet, hanem a hangot is érintik. Sok nő számára a trauma nem egyetlen, jól körülhatárolható esemény, hanem ismétlődő, kapcsolati helyzetek sorozata, aminek következtében a hang nemcsak elcsendesül, hanem szétesetté, töredezetté vagy torzulttá válik. A pszichoterápiában és a közösségi terekben egyaránt azt kíséri, hogyan lehet biztonságos relációs térben újra megszólalni, és hogyan találhat vissza egy nő a saját, önazonos hangjához.
Nem gyors válaszokat ad, hanem jelenlétet kínál ott, ahol a hang új formát ölthet.
Szakmai alapjait az ELTE Pszichológiai Karán szerezte, ahol szervezet-, munka- és döntéspszichológiai, valamint életvezetési és tanácsadási szemléletben tanult. Később a Debreceni Egyetemen klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológusként mélyítette tudását. Módszertani eszköztárát tudatosan építette tovább: autogén tréning és relaxációs módszerspecifikus képzés, buddhista meditációs önismereti munka, valamint vezetői coaching pszichológus képzés is meghatározó része szakmai útjának.
Munkájában központi szerepet kap a tudatos jelenléttel (mindfulness) való munka és anti-stigmatizáló szemlélet, amely terápiás és szervezeti környezetben egyaránt iránytűként szolgál.