
Azt a kérdést szeretném körbejárni – egy nagyon személyes történeten keresztül –, hogy van-e valódi, értékalapú kapcsolódás munkavállaló és munkáltató között a kiválasztási folyamatban. Az elmúlt időszakban aktívan kerestem munkát, rengeteg beszélgetésen vettem részt, nemcsak állásinterjúkon, hanem lehetséges együttműködések kapcsán is.
(És bár még munkakeresőnek hívtam magam, lehet, hogy ideje lenne inkább „munkatalálónak”.)
Amikor jelentkeztem egy állásra, mindig megnéztem a cég weboldalát, a missziójukat, az értékeket, amelyeket képviselnek. Volt olyan vállalat, amely iparág alapján illett volna hozzám, de a megváltozott személyes értékrendem miatt már nem éreztem valódi kapcsolódást. Más cégek értékei – sokszínűség, tanulás, fejlődés – vonzóak voltak, és az önéletrajzom sok helyen fel is keltette az érdeklődést.
A HR-körök után viszont a legtöbb helyen elbuktam.
Minden kiválasztási folyamat egy újabb önismereti utazássá vált, amely rávilágított a saját motivációimra, és arra, hogy valóban illeszkedem-e az adott szervezethez.
A legtöbben ugyanarra voltak kíváncsiak:
– miért mondtam fel két éve,
– és miért szeretnék visszamenni dolgozni, ha egyszer coachként tanultam tovább?
A hitelesség számomra érték. Ezért őszintén elmondtam, hogy a coaching nem egyszerű szakmai eszköztár volt: szemléletté vált, egyfajta etikai alapállássá, ahogyan emberekkel bánunk.
Azt is elmondtam (ha rákérdeztek), hogy az elmúlt két év egy intenzív önreflektív és önismereti időszak volt számomra; szükségem volt arra, hogy megdolgozzam a mentális egészségemet.
Gyakran láttam a zavart tekinteteket, majd a gyors témaváltást.
A coaching szót és az önismereti munkát sokan „nem odaillő” témának érezték.
Volt olyan ismert pszichológus coach, akihez én mentem oda kapcsolódási szándékkal – és amikor azt mondtam, értékalapon szeretnék megismerni valakit, konkrétan kiröhögött.
Sokszor vissza sem jeleztek, máshol „szeniorabbat” kerestek, vagy egyszerűen zavart keltett bennük, hogy két éve felmondtam egy biztos állást.
Kaptam tanácsot álláskereső szakemberektől is:
– bizonyos részeket hagyjak ki az önéletrajzból,
– mondjam azt, amit hallani szeretnének,
– „kommunikáljak meggyőzően”.
Ez azonban teljesen szembement azzal, amit képviselek.
Nem akartam újra ahhoz az identitáshoz visszamenni, amely egész életemben azt tanulta, hogy az a dolgom, hogy másoknak megfeleljek.
A visszajelzések egy ideig nagyon fájtak – nem azért, mert ne tartanám magam értékesnek, hanem mert nem találtam a kapcsolódásokat.
Hiányzott a valahová tartozás érzése.
Azt szerettem volna – és ma is ezt szeretném –, hogy értékalapon kapcsolódjunk.
Partneri együttműködésben, közös értékrend mentén, olyan helyen, ahol a profit mellett társadalmi értéket is teremtenek.
Olyan csapatban tudok értéket teremteni, ahol érték az önismereti munka, az őszinteség, a tudatos jelenlét – nem tabu, és nem gyengeségként értelmezik.
Sok HR-esnél azt érzékeltem, hogy az önreflexió, a mentális egészség, a személyes történet még mindig kerülendő téma.
Pedig felsővezetőket vagyonokért küldenek coachingba – én pedig ugyanezt saját felelősségemre, saját pénzemből tettem meg.
A karrierutam sokszínű.
Egyesek számára ez bizonytalanság.
Mások számára rugalmasság, kreativitás, agilitás, gyors tanulás.
Én az utóbbi csoporthoz tartozom.
A coaching pedig megtanított arra, hogy:
– értsünk a kapcsolatokhoz,
– ne projektáljunk,
– maradjunk a térben,
– és a feszültségre úgy tekintsünk: „Mit üzen ez rólam?”
Ezért keresem azt a helyet, ahol a sorok között is olvasnak, nem csak a kompetenciákat pipálják ki.
Egy coach kolléga mondta egyszer:
„Ahhoz, hogy valaki felvegyen, neki is bátornak és intuitívnak kell lennie.”
Ez akkor nagyon betalált.
Rájöttem, hogy valószínűleg nem jó helyeken kerestem, mert a hagyományos HR-folyamatokban a hitelesség, önismeret, nyitottság, belső motiváció sokszor háttérbe szorul.
Ma már ezt sokkal könnyebben elfogadom.
Ahogy elkezdtem őszintén mesélni magamról, valami megváltozott.
Szépen lassan megtaláltak azok az emberek, akik értékelik a sokszínűséget, az önismeretet, a bátorságot, és a hiteles kommunikációt.
Ma már inkább így tekintek a munkakeresésre:
ismerkedem, beszélgetek, elmondom, ki vagyok és mit képviselek – és figyelem, mire rezonál a másik fél.
És hiszem, hogy a valódi értékalapú kapcsolódás létezik.
Csak néha nem ott találjuk meg, ahol először keressük.