Te hogyan kapcsolódsz?

Te hogyan kapcsolódsz a környezeteddel? És önmagaddal? Mikor kapcsolódsz gyerekkori öntudatlan mintázataid alapján és mikor autentikus éneden keresztül? Észreveszed a különbséget a pszichológiai játszma és a valódi intimitás között?

Egyre gyakrabban hallom környezetemből, hogy emberek tucatja tud a környezetükhöz kapcsolódni, mondván "idegesítenek az emberek, az emberek többsége hülye stb". Ugyanakkor magukat egészséges, önmagukkal jó kapcsolatot tartó embereknek tartják. Valóban így van ez? Vajon amikor a környezetemben lévő emberekkel interakcióba lépek, nem-e ugyanúgy saját magamból jelenik meg valami, amit nem szeretek magamból, nem tudom hogyan kezelni, ismeretlen számomra? Ezért inkább visszavonulót fújok, mert bizonyos szituációkban egyelőre nem tudom, milyen minőségben vegyek részt.

Tanuljuk meg strukturálni az időnket a kapcsolódásainkban

Mindenkinek nagy valószínűséggel van egy-két -néha több- bizalmasa, akivel mélyebb kapcsolatot ápol, de ahogy ezeknek az embereknek is megvan a maga életük, nem várhatjuk el tőlük, hogy folyamatosan rendelkezésre álljanak, amikor társaságra vágyunk. Ha önmagunkkal valóban jó kapcsolatot ápolunk, akkor jól bírjuk az egyedüllétet is, amikor is olyan tevékenységbe fektethetjük az időnket, ami számunkra örömet okoz. Az önmegvalósító, autonóm és magas asszertivitással rendelkező emberek egyik jellemzője, hogy örömmel töltenek időt ugyanúgy egyedül, mint társasággal (Maslow, 1968). Ők a környezetüket, már nem "hülye embereknek látják", hanem elfogadással vannak a létezésük irányába. Tudatosan nem ápolnak velük kapcsolatot vagy megtanulták, hogy kapcsolati kontextusban az idejüket hogyan strukturálják velük. Ez utóbbira ad némi útmutatót az Eric Berne pszichológus által megalkotott tranzakcióanalízisből átvett IDŐSTRUKTURÁLÁS A KAPCSOLÓDÁSAINKBAN modell, ami bemutatja, hogy az önmagunkhoz való visszahúzódástól kezdve egészen az intimitásig milyen mélységű síkokon tanulhatunk meg kapcsolódni az emberekhez Ian Stewart és Van Joines (1994) könyve alapján . 

Visszahúzódás:

Nevezhetjük befelé figyelésnek is. Aki sokat foglalkozott már önismerettel tudja, milyen hasznos tud lenni a befelé figyelés, amikor is megfigyeljük a folyamatosan áramló gondolatainkat, érzéseinket és megpróbáljuk észrevenni az összefüggéseket. Azonban nem csak akkor vonulhatunk vissza önmagunkhoz, amikor egyedül vagyunk. Csoportban is észrevehetők azok az emberek, akik szótlanul fizikailag jelen vannak, ám gyakran valami belső monológot folytatnak magukban. Esetleg láthatatlanul ők is reflektálnak a környezetükre. Visszavonulni lehet pihentető és származhat bölcsebb megfontolásból is, ugyanakkor sokszor olyan rejtett félelmek állnak a háttérben, mint a visszautasítástól -kvázi nem vagyok elfogadható- való félelem, amit gyerekkorban túlélési stratégiaként szolgált és védett minket. Felnőttként azonban már érdemes lehet felülvizsgálni, vajon az emberekkel való kommunikáció elkerülése még mindig a javunkat szolgálja-e, vagy Felnőtt énállapotomból képes vagyok megválasztani a reakcióimat mások felé anélkül, hogy úgy érezzem, velem bármi baj is lenne.

(Megjegyzés: mindenkiben megjelenik a Szülő, Felnőtt és Gyerek énállapot, amelyekhez szülőktől eltanult vagy gyerekként elsajátított/megtanult érzések, gondolatok és viselkedések "minták" társulnak. Az itt és mostnak megfelelően általában a felnőtt énrészünkből cselekszünk.)

Rítus:

Ki ne ismerné a Truman show azon jelenetét, ahol Truman minden nap rituálé szerűen odaköszön a szomszédjának: "Jó reggelt! És ha ma nem találkoznánk, jó napot, jó estét és jó éjt!". Az tradicionális kultúrákban egy sámáni szertartás vagy vallási ceremónia ugyanúgy a rítus keretébe tartozik annak előre meghatározott keretrendszere miatt. A rituális szertartásokat gyerekkorban tanultuk meg alkalmazkodva az elvárt normákhoz. Biztonságos keretet nyújtanak a válaszreakciók kiszámíthatósága miatt. Ugyanakkor mégis nagyobb pszichológiai kockázattal jár, mint a visszavonulás, hiszen ha valaki nem viszonoz egy köszönést, sokak fejében már történetek tucatja szövődött arról, vajon mi lehetett a másik magatartása mögött. Esetleg dühös rám? Nem szeret? Hallott valami rosszat rólam? Vagy lehet egyszerűen csak nem figyelt, sietett, esetleg rossz napja van. Vajon mennyire fontos ez az emberi kapcsolat, hogy történetgyártásra fordítsam értékes pszichikai energiáimat? Természetesen ha valaki folyamatosan nem viszonozza az általunk kezdeményezett rítusokat -nem köszön vissza-, akkor Felnőtt énállapotunkból már dönthetünk úgy, hogy nem kívánunk ebben a formában kapcsolódni a másikkal.

Időtöltés:

Játszótéren a szülők közkedvelt témája a gyereknevelés, gyermekek csínytevései, mik történtek az iskolában stb. Férfiak összegyűlve gyakran beszélgetnek pénzügyekről, esetleg sportról, mi volt az egyik és a másik ügyféllel, egy filmről stb. (anélkül, hogy most általánosítanék, csak a példa kedvéért). Ha belebotlasz egy régi ismerősödbe, elsőnek talán az iskolai emlékeket emlegetitek fel, aztán lehetséges, hogy el is válnak útjaitok, de elmondható, hogy szót váltottatok a másikkal. Az első randikon is általában olyan dolgokról beszél a férfi és a nő is, ami kevésbé az "itt és mostra" jellemző. Inkább előkapnak egy közös témát, amit mindkettő jól ismer és érzelmeinktől biztos távolságot tartva lehet róla beszélni. Az időtöltés egy tipikus változata a koktélpartikon hallott felszínes csevegés. Pszichológiai kockázata nagyobb, mint a rituáléé, mert kevésbé kiszámítható a másik reakciója, azonban mégis elkerülhető, hogy érzésekről és mélyebb tudatállapotokról kelljen beszélni. Biztonságos idő strukturálást jelenthet munkahelyen ebéd közben, a szülői munkaközösségekben, egy rég látott ismerőssel való udvarias kapcsolattartásnál. Azonban azt tapasztaltam, az emberek többsége ennél többre vágyik, igazán szeretné mélyebben feltárni magát.

Aktivitás:

Az aktivitás annyiban különbözik az időtöltéstől, hogy ott egy csoport tagjai olyan rendszerbe szerveződnek, ahol mindenki teszi a dolgát. Legyen szó egy munkahelyi feladat lebonyolításáról, egy hétvégi bográcsparti megszervezéséről, egy kenu túráról vagy nagybevásárlásról. Egyedül is végezhetjük, amikor sportolunk vagy barkácsolunk. Mindenképpen valami cél elérésére irányul a tevékenység. Pszichológiai kockázata lehet nagyobb, vagy kisebb, mint az időtöltésé, hiszen csoportban tevékenységtől függően kisebb vagy nagyobb mértékben fogunk szót váltani egymással. Ha valaki nem mozog otthonosan a felszínes csevegésekben, egy közös tevékenységben való részvétel remek kapcsolódási forma lehet olyan esetben, ahol a csoport tagjai mind szeretik azt a tevékenységet. Továbbá el kell, hogy fogadjuk, hogy a legtöbb munkahelyen nem feltétlen a barátainkkal dolgozunk együtt, akikkel mélyebb beszélgetésekbe kezdünk, hanem időnk nagy részét aktivitásban töltjük.

Pszichológiai játszmák:

Feleség: drágám, levinnéd a szemetet?

Férj (a kananpén elterülve): adj még öt percet, mindjárt befejezem ezt az újságcikket.

Feleség (lemondó hangsúllyal): hagyd csak, majd én megcsinálom!

Férj (értetlen tekintettel): ha te mindenáron dolgozni akarsz, rendben!

A fenti példában ha csak a nyílt szöveget olvasnánk a felek nonverbális kommunikációjától eltekintve, egy Felnőtt-Felnőtt információ cserén alapuló kommunikációnak is tekinthetnénk. Azonban a játszmák mindig rejtett -vagyis a tartalom mögött megbúvó-, tranzakciókból állnak. Ismétlődő jellegűek és jól meghatározott pszichológiai "nyereséget" nyújtanak. (Tranzakciónak egy kommunikációs egységét nevezünk. Verbális vagy nem verbális ingerből és az ingerre adott válaszból áll.) A rejtett üzenetváltás indítékaival, szándékaival előfordul, hogy csak az egyik fél van tisztában, manipulációra használja. Tipikus coaching példa a játszmára hívásra, hogy az ügyfél az ülésen tanácstalannak bizonyul, mire a coach előszeretettel nyújt tanácsot segítő szándékkal. Játszmában mindig van egy horog (tanácstalannak tűnő arckifejezés), ami ha a másik gyenge pontját érinti (segítenem kell), elindul a játszmákat felépítő rejtett tranzakciók sorozata. A segítségre szoruló és a segítő között látszólag intim kapcsolat alakult ki, viszont mégsem. A játszmaelméletnek hosszú a szakirodalma az itt leírtakon túl. Van, aki szeret játszmázni, van aki nem, van, aki észre sem veszi, mert összetéveszti az intimitással. Az emberek többségének akkor lesz elegük a játszmázásból, amikor megtapasztalják a valódi intimitás adta felszabadultság, tartalmasság, őszinteség ugyanakkor biztonság érzését.

Intimitás:

Intimitásban a felek nyíltan, hátsó célok és titkos üzenetek -rejtett tranzakciók- nélkül kommunikálnak egymással, őszintén kifejezve érzéseiket és szükségleteiket, ami az autonómia egyik ismérve. A játszmában a felek mindig egymásra hárítják a felelősséget, az intimitásban mindenki elfogadja a saját felelősségét.

Intimitásban a legmagasabb az a pszichológiai kockázat, hogy felvállaljuk sérülékenységünket, és a másik kárt fog bennünk okozni gyerekkori tapasztalatunk alapján. Felnőtt énállapotból reagálva viszont már csak rajtunk múlik, ki és mi tud bennünk kárt okozni. Ha én felvállalom, hogy az, amit az előbb mondtál, borzasztó fájdalmas érzést keltett bennem, és a másik fél ignorálja ezen megjegyzésem, ez nem feltétlen kell az önelfogadásom és önszeretetem kárára mennie. Ezeket a gondolatokat gyerekkorban gyártjuk le magunknak, amikor még kevés információval rendelkezünk önmagunkról, a másikról és az emberi kapcsolatokról általában. Coachingan szituációtól függően mutatom be tranzakcióanalízisből átvett énállapotok modellt, ami segítséget nyújt az ügyfélnek összekötnie viselkedési mintáit a Gyerek, Felnőtt és Szülő énállapotaival és megtalálni az egyensúlyt ezen énállapotainkban töltött idő között.

Akármilyen kockázatosnak is látszik az időnket intimitásban tölteni, tapasztalatom szerint a legtöbb ember erre vágyik, csak nem tudja, hogyan lépjen ki a jól bevált énvédő mechanizmusai mögül. Azonban az is tény, hogy nem mindig és nem mindenkivel szükséges mélyebb kapcsolatot ápolnunk.

Egy fontos kérdés: mi a célunk ezzel az emberi kapcsolattal?

Érdemes tehát megvizsgálni, mi a célunk az egyes emberi kapcsolatainkkal és eldönteni, milyen formában kívánom velük az időmet strukturálni. Amíg egy hivatali ügyintéző magatartása lehet bosszantó, ha tisztázom magamban, hogy ezzel a személlyel csak rituálé szinten szeretnék együtt működni, akkor máris csökken az elvárásom mind saját magammal szemben -valahogy kellene éreznem-, mind a másikkal szemben -valahogy kellene viselkednie. Akinek a tágabb környezetében élő emberekkel való interaktus feszültséget kelt, érdemes pontosabban megvizsgálni, mik azok az érzéseket és gondolatok, ami miatt próbálja elkerülni bizonyos embereket társaságát. Ha valaki rászánja magát ez utóbbira, hogy mélyebb önvizsgálatot tart és nem kívülre hárítja a felelősséget, az nagy lépést tett önmaga autentikus lényének megismerése felé. Számos terápiás gyakorlat a mezőelméletre épül, miszerint az ember a környezetében létezik és magatartását abban szükséges vizsgálni. Hiszem, hogy legtöbbet emberi kapcsolódásainkból tanulhatunk magunkról még akkor is, amikor látszólag otthon, egyedül elemezgetjük magunkat. Ugyanis amikor befelé nézve vizsgálódunk, akkor is olyan érzések és gondolatok kerülnek górcső alá, amik valamilyen interakció során keletkeztek.

Továbbra is bátran merem ajánlani mindenkinek az önismereti coachingot, ahol coachként egy biztonságos térben támogatlak feltárni önmagad, melynek eredményeként egészségesebb kapcsolatot fogsz ápolni nem csak magaddal, de így már a környezeteddel is. Az idegesítő emberek egy ponton megszűnnek majd idegesítőnek lenni a benned bekövetkező változás eredményeként. Ez egy folyamat, ami motivációt és elköteleződést igényel, de lelkünk egészséges ápolása éppúgy fontos, mint a testünké. Ha csak szeretnél támogatást kapni a fentebb leírt kapcsolati időstruktúrálás kialakítása kapcsán, kicsit áttekinteni emberi kapcsolataid minőségét, ez esetben is várlak szeretettel.

Ez is érdekelhet: Motiváció és gyakorlati útmutató lelki izomzatunk fejlesztéséhez

Felhasznált szakirodalom:

Maslow, Abraham: A lét pszichológiája felé, Gabo kiadó, 2021.

Stewart, Ian & Joines, Van: TA-MA-Bevezetés a korszerű tranzakcióanalízosbe, Grafit könyvkiadó, 1994.