Munkakörnyezet váltások és a kompromisszumokkal járó nehéz érzések
Ahogy egyre több emberrel beszélgetek életutakról a környezetemben és a coaching során, szinte mindenki olyan munkakörnyezet váltásról számol be, ahol az eddigi élete során vagy vállalkozó volt de elfáradt a vállalkozói lét fáradalmaiba és átállt az alkalmazotti státuszba, vagy pont az ellenkezőjéről, vagyis akik eddig alkalmazottak voltak, de megunták az alkalmazotti státusz kötöttségeit, sokszor nem kedvükre való feladatokat, és belevágtak a bizonytalansággal teli vállalkozó létbe. Továbbá léteznek azok, akik jelenleg is viszonylag stabilan töltik éveiket vagy alkalmazottként, vagy vállalkozóként. Ez utóbbit megint négy felé bontanám, mert köztük is ott vannak, akik most elégedettek, de lehet csak évek kérdése, hogy nyugtalanná, esetleg kiégetté váljanak. Ott vannak azok, akik sikeresek és a siker=szerethető vagyok képlettel élve elnyomják szorongásaikat, egyéb nehéz érzéseiket és egy bizonyos énképet fenntartva élik le életüket. Továbbá léteznek, akik tényleg valami kényszerűségből csinálnak egy munkát, és természetesen ott vannak, akik tényleg azt csinálják, amit szeretnek olyan körülmények között, amik számukra elfogadható.
Mitől különböznek ezek az emberek? Vajon mindenki bejárja mindegyik élethelyzetet? Van esetleg sorrend? Nem minősítem egyik élethelyzetet sem, én is voltam már több féle szituációban, de visszatekintve értem, akkor miért döntöttem úgy, hogy ezt meg azt ilyen feltételek mellett csinálni fogom, és ez összefüggött az akkori személyiségem érettségével. Semmit sem bántam meg, mert minden életszakasznak volt értelme, és tanított valamire. Jó esetben tanít, rossz esetben az ember elköveti ugyanazokat a hibákat, ami alatt azt értem, hogy valaki ugyanazokat a forgatókönyveket viszi végig még akkor is, ha számára nem kedvező állapottal zárulnak.
A "munkahely váltogató"
Én a tipikus "munkahely váltogató" voltam, aki átlag három évente munkahelyet váltott, mert a kezdeti lelkesedés, hogy "nekem ez jó" hamar elmúlt, és helyébe lépett a "valami nincs rendben, váltanom kell" érzése. Lehet kitalálják páran, a "nekem ez jó" fogalma mögött sose tudtam valójában mi jó nekem, még pontosabban, mire van szükségem. Különböző énképeket társítottam a "nekem ez jó" fogalmához, ami nem én voltam. A "valami nincs rendben" érzés mögött pedig az intuícióm jelezte, hogy hát ez bizony nekem nem jó, csak az énképet akartam fenntartani, de ez nem én vagyok.
Biztosból a bizonytalanba, de legalább szeretem
Így jutottam el oda, ahol most vagyok. Jelenleg azok közé tartozom, akik feladták a biztonsággal járó alkalmazotti státuszt és elkezdték a bizonytalansággal társított vállalkozóvá válást. Viszont ki tudom jelenti, hogy pontosan tudom, mit miért csinálok. Az érzéseim megsúgják, mikor csinálok olyat, amivel önazonos vagyok, és mikor olyat, amivel nem. A coachingban azt szeretem, valódi érdeklődéssel, figyelemmel és empátiával tudok lenni az emberek felé, és az emberek ezt érzik, ők is mernek őszintének lenni, így kialakul egy sallang mentes emberi kapcsolódás, amire a magánéletemben is törekszem. Tehát ha nem fizetnének érte, akkor is élvezném ezt a szakmát. A vállalkozóvá válás bizonytalansága aggaszt. De egy hivatást több aspektusból nézem. Szeretem? Szükséges, hogy fizessenek érte vagy más forrásból tartom fönn magam? Milyen keretek között szeretném csinálni? Ha kompromisszumokat kell hoznom, azokat meg tudom-e indokolni, és el tudom engedni a lemondással járó fájdalmat, szorongást valami számomra most fontosabb tényező kedvéért? Az utóbbi kérdéseket bárki felteheti magának, akár alkalmazott, akár vállalkozó. Tapasztalatom szerint mindenki hoz kompromisszumot, viszont annak válik nehézzé a dolog, aki nem tudja megindokolni, mit miért tesz vagy nem ismeri fel a saját szükségleteit, ami a döntési helyzet ambivalens érzéseit vonja maga után.
Engem is nyomaszt a vállalkozóvá válás gondolata főleg egy olyan szakmában, ahol a szolgáltatás-csomag, amit nyújtok, az nagyon szubjektív, kinek tetszik, kinek nem, mivel a szolgáltatás-csomag én magam vagyok. Akik eddig hozzám fordultak, a blogomat olvasgatva találtak benne valamit, amivel úgy érezték, tudnak azonosulni. Ez számomra visszajelzés és elégedettség tölt el, ami motivál, hogy érdemes folytatnom.
Ha befelé figyelsz, észreveszed önmagad
Többen kérdezték, hogy én miből tudom, hogy merre tovább? Habár a coaching során próbálom az ügyfél figyelmét a saját érzéseire és szükségleteire terelni, tapasztalatom az, hogy az sem megy olyan könnyen, de nem is biztos, hogy az ülések alatt menni fog. Mást nem tehetek, mint felveszem az ügyfél tempóját. Ha magamról kell beszélni, ilyen és ehhez hasonló életúti váltásokban, döntési helyzet én megtanultam lelassulni. Feldmár Andrást már többször idéztem, de valóban annyira le kell lassulnom, amíg pontosan észre nem veszem, amikor előbukkan egy érzés, az érzéshez milyen gondolatok társulnak, és ez milyen viselkedésre sarkall engem. Amikor ez a hármas összhangban van egymással, akkor érzem, egészségesen működüöm. Ez a folyamat sokszor másodperceken belül zajlik le, ezért hangsúlyozom, nagyon le kell lassulni. A meditáció például segíti a lelassulást, befelé figyelést ám más befelé figyelő gyakorlat, élethelyzet is adódhat az életünkben. Érdekes kísérlet lehet kipróbálni befelé figyelni (akár becsukni a szemünket) olyan helyzetekben, ahol eddig kifele figyeltünk (környezet, emberek stb). Milyen érzések, gondolatok akadályozzás esetleg ezt a kísérletet, vagy milyen érzések, gondolatok jöttek elő a kísérlet során?
Ez is érdekelhet? Vezetői kihívások egy kulturálisan sokszínű szervezetben